2013. november 11., hétfő

Kuncog a (jogdíj)krajcár



Kuncog a (jogdíj)krajcár,
avagy válasz egy sértődött kollégámnak

Jónevű operatőr kollégám bemásolta a Facebook-ra a FilmJUS két jogdíjértesítőjét, amely mindösszesen 291 forintnyi összegről szól. A jogdíjértesítők természetesen tények, az abban szereplő összeggel egyetemben. Első pillanatra ez az összeg akár sértő is lehetne, főleg akkor, ha az illető kevéssé van tisztában a jogdíjak mértékéről, beszedési módjáról, a jogkezelés menetéről.

Kollégánk az idézett filmek operatőrjeként, 2013-ban tényleg ekkora jogdíjat kapott a két vetített filmje után, a kérdés csupán az, hogy mire is?

Az értesítők jobb felső felében kiolvasható ez is, de ha ez még nem lenne elég, a FilmJUS munkatársai szívesen adnak felvilágosítást.

Konkrétan, ezt a két filmet egy-egy alkalommal nyilvános helyen (pl. kultúrházban, kiállító-teremben, filmklubban, nyugdíjas klubban) vetítették, az esetek nagy részében ingyenesen, azaz belépődíj szedése nélkül, mondhatnám misszióként. A szerzői jogi törvény rendelkezése szerint ilyen alkalmakkor is kell jogdíjat fizetni, ezt a jogdíjat a FilmJUS szedi be és juttatja el a szerzőkhöz. Az érvényes jogdíjközlemények szerint (lásd www.filmjus.hu/ „jogdíjközemények”-fül) ilyen vetítések alkalmával 1200-1500 forintnyi a beszedett jogdíjösszeg, ezt mindösszesen 3% rezsiköltség terheli, ennek a 30-40 forintnak kéne fedeznie a beszedés kapcsán felmerülő költségeket. Ma már egy levél postaköltsége is nagyobb.

Ez a méltányos jogdíjösszeg sok esetben még így is megterhelő egy nonprofit kultúrház vagy filmklub számára. A rezsilevonás utáni összeget a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőr között osztjuk fel, 44-44-12% arányban. Kéretik kiszámolni az operatőrnek járó jogdíjösszeget.

Persze felmerülhet, hogy nagyságrenddel nagyobb összeget kérünk egy-egy vetítésért, amit majd nem tudnak kifizetni, következésképp vagy leszoknak a nyilvános vetítésekről, vagy illegálisan vetítenek. Lehet választani.

Ebben az aspektusban gondolom, kicsit másként fest egy 150 forintos jogdíjértesítő. És ha nagybecsű kollégámnak ez az összeg továbbra is sértő, ajánlok egy közérdekű megoldást. A FilmJUS másfél évtizede egy alapítványt hozott létre sanyarú helyzetben lévő kollégáink támogatására, a kapott jogdíj felajánlható szociális támogatási célokra (Filmjus Alapítvány, 1092 Ráday utca 31/k).

Mindehhez csak annyit, hogy sértődött kollégám 2013-ban majd 180 ezer forint jogdíjat kapott a FilmJUS-tól.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy egy további félreértést is megcáfoljak. Művész kollégáim nem a filmekben nyújtott művészi kvalitásaik alapján kapnak jogdíjat, az egyetlen mérce, hogy az adott művet vetítették-e valamelyik televízióban (ez keletkezteti az ún. kisjogokat), vagy kiadták-e DVD-n, vetítették-e nyilvánosan. A jogdíj mértékét pedig a miniszter által évente felülvizsgált és jóváhagyott jogdíjközlemények alapján számoljuk ki.

És végül, azt soha sem vártam el, hogy a kollégáink hálálkodjanak, mert megkapták a nekik jogosan járó jogdíjat, de azt igen, hogy tartózkodjanak lejáratásunkat célzó, vagy annak alkalmat adó megnyilatkozásoktól. Ez ma különösen élesen vetődik fel, hiszen olvasva a jogkezelés körül folyó sajtó-polémiát, sokan csak ürügyet keresnek, hogy végső soron felszámolják a közös jogkezelés mai formáját. Ajánlom szíves figyelmetekbe blogbejegyzéseimet.

2013. október 25., péntek

Egy lenyúlás anatómiája



Egy lenyúlás anatómiája

Az elmúlt napokban nagy vihart kavart a szerzői jogi törvény (Szjt.) módosítása, a média legtöbbször, mint a zenészek jogdíjának lenyúlását aposztrofálta. Ha véletlenül valaki nem követte az eseményeket, a törvény rendelkezése szerint az ún. üreshordozó jogdíjak 25%-át elvették az Artusjus-tól és azt a Nemzeti Kulturális Alapnak (az NKA-nak) adományozták.

Arról már ezt megelőzően is többen értekeztünk, hogy miért is tartjuk jogellenesnek ezt a törvény­módosítást (lásd alul a hivatkozásokat), de a történet a nagyközönség számára látszólag megmaradt értelmiségi nyavalygás szintjén, másrészt a média is úgy kezelte, mintha ez csak és kizárólag a zenészek ügye lenne.

Pedig a történetnek van még legalább két sötét oldala.

Kezdjük azzal, hogy miért nem csak zenész-probléma a lenyúlás. A ma is hatályban lévő Szjt. szerint az üres hordozók (magyarul: CD, DVD, egyéb adathordozók) után az Artisjus szedi be az évente, a miniszter által jóváhagyott nagyságú jogdíjakat és ezt a törvényben meghatározott arányban szétosztja az érintett jogosultakat képviselő jogkezelő szervezetek között. Csak tájékoztatásul: a zenészeket az Artisjus, a filmrendezőket, operatőröket, filmírókat és producereket a FilmJUS Egyesület, az előadóművészeket az Előadóművészek Jogvédő Irodája (EJI), a zenekiadókat a MAHASZ, míg a képzőművészeket a Hungart képviseli. Csak a nagyságrend érzékelése céljából, a mozgóképi üres hordozók beszedett jogdíjából a FilmJUS által képviselt szerzők és előállítók 46%-ban részesednek.

Ha tehát a beszedőnél, azaz az Artisjusnál elvesznek 25%-ot, akkor az összes fentebb felsorolt jogosultnál is elvettek 25%-ot.

És most lássuk a lenyúlás kronológiáját, hiszen az első lépést már majd 2 éve megtették. Egy 2011 januárjában hatályba lépő Szjt. módosítás megtiltotta a jogkezelőknek, hogy saját maguk végezzenek kulturális mecenatúrát, mint ahogy ezt tették sok-sok éven keresztül. Viszont a törvény nagyvonalúan megengedte, hogy amennyiben mégis úgy dönt egy-egy jogkezelő, hogy támogatni kívánja a saját jogosultjai kulturális tevékenységét, akkor éves bevételük 7%-át átutalhatják az NKA-nak, ők majd jobban tudják, hogy ki érdemesül támogatásra. A törvény ugyan feltételes módban fogalmazza meg ezt a lehetőséget, de végtelenül immorálisan e befizetéshez köti azt a lehetőséget, hogy éves bevételének további 3%-át szociális célra költse. Ez már csak azért is fájó, mert a filmes/TVs területen nagyon sokan vannak, akiket eltávolítottak a TV-ktől (értsd kirúgtak), vagy kényszerű okokból kikerültek az MTV állományából és alkalmi megbízásokat teljesítettek, végül elérve a nyugdíjkorhatárt, megalázóan kevés nyugdíjat kapnak. A FilmJUS a törvényi szabályozást megelőzően, betartva a (nemzetközi ajánlásoknak megfelelő) 10%-os kult-szoc támogatási limitet, nagyobbrészt szociális támogatást nyújtott a rászoruló kollégáknak, pontosabban az évente, a küldöttgyűlés által meghatározott nagyságú, szociális támogatási összeget átadta az általa létrehozott Filmjus Alapítványnak. Az alapítvány kuratóriuma önállóan, a FilmJUS Egyesület beleszólása nélkül végezte a támogatások elosztását.

Magyarán szólva a törvény megzsarolja a jogkezelőket: csak akkor adhatsz egy kevés támogatást szociális célra, ha a nagyobb összeget átadtad az NKA-nak.

A történethez tartozik, hogy 2011 végén az Szjt. módosítását, egyéni képviselői indítványként, ugyanaz a személy nyújtotta be, aki akkor éppen az NKA elnöke volt, most ugyan csak alelnöke.

A jogkezelők már akkor is tiltakoztak, de azzal nyugtattak meg minket, hogy létrehoznak egy új, ideiglenesnek nevezett kollégiumot, amelybe a tagok felét a jogkezelők delegálhatják, és csak a felét nevezi ki a miniszter. A kollégiumot 2012 közepén hozták létre, de csak 2013 márciusában hívták össze először, azaz rögtön úgy indult az új rendszer, hogy 2012-ben az érintett művészeti ágak részére semmilyen pályázati támogatási lehetőség sem nyílott, egyszerűen nem írtak ki semmilyen pályázatot.

A filmes/TVs területet még további hátrányos megkülönböztetés is érte. A zenei és előadóművészi területen végül is megszülettek a pályázati kiírások, sőt első körben már az eredmények is, miközben egy 2008-as, idejétmúlt, anakronisztikus miniszteri rendeletre hivatkozva mindezidáig megakadályozták a filmes területet érintő pályázatok kiírását. Már 2013 elején kértem ennek az ostoba rendeletnek a hatályon kívül helyezését, ám többszöri ígérgetés ellenére a mai napig sem sikerült megoldani ezt a „hatalmas” feladatot. Ez ügyben levelet írtam az NKA-nak, személy szerint L. Simon Lászlónak és Balog Zoltán Miniszternek is (aki egyben az NKA elnöke is), ám a semmitmondó válaszokon kívül semmi sem történt.

Ennek fényében a FilmJUS Küldöttgyűlése úgy döntött, hogy a 2013-as évben esedékes, az NKA-nak befizetendő kulturális támogatást megszünteti. Abban a hitben ringattuk magunkat, hogy ez előző évben átutalt, mintegy 29 millió forintra a kollégium ki fogja írni a pályázatokat, legalább azt megkapja a szakma, amit eddig befizettünk.

Tévedtünk! Az NKA Bizottságának javaslatára, 2013. október 31-i hatállyal a miniszter 1 nap alatt megszüntette a Szerzői Jogdíjbevételek Felhasználásáról Döntő Ideiglenes Kollégiumot és a még bent ragadt pénz felhasználását az NKA-ra testálta.

Mindehhez csak adalék, hogy még 2011 elején az NKA megszüntette az akkor még létező Mozgókép Szakmai Kollégiumot, így mostanra a film/TVS szakma számára megszűnt minden – nem filmgyártási célú - pályázati lehetőség.

további olvasmányok ez ügyben:
A művészek petíciója a 25%-os lenyúlás ellen (muveszpeticio.blog.hu)
Kabdebó György válasza L. Simon László blogbejegyzésére (lásd itt a blogban)
Az Artisjus tételes cáfolata L. Simon László kijelentéseire

A Nemzeti Kulturális Alap (NKA és a FilmJUS közti vita dokumentumai

2013. október 24., csütörtök

Higgadtan a lenyúlásról: éljen a szocialista demagógia



Higgadtan a lenyúlásról: éljen a szocialista demagógia
Válasz L. Simon László blogbejegyzésére

Volt egyszer egy szocializmus. Vezérlő elve volt az egyenlősdi Kivéve persze a még egyenlőbbek, de a hivatalos agymosás azt szajkózta, hogy mindenki egyforma, ha tehetséges, ha nem, ha szorgalmas, ha nem, ha sokak számára hasznos tevékenységet végzett, ha csak kerülte a munkát. És ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy nivellálták a kereseteket (persze voltak azért kivételezettek). Végül is ebbe bukott bele a rendszer, a jól teljesítő vállalatoktól elvették a termelt többletet (a profit szó akkortájt szidalom volt) és odaadták a veszteséges vállalatoknak, a tehetségtelen vezetők által termelt hiány pótlására.
Nézzük most meg L. Simon László okfejtését, miért is jó, ha az állam saját kezébe veszi a jogdíjak egy részének szétosztását.
A dolognak van egy kommunikált változata, ezt olvastuk a fent nevezett „kulturpolitikus” blogjában és van egy csúful kilógó lóláb.

Vegyük a hivatalos kommunikációt.
Azt írja a blogszerző, hogy pontosítsuk, milyen pénzekről is van szó. Azt írja az üreshordozó jogdíj beszedésről, hogy „Ez Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem vitatjuk.”, ez szép, de ezután rögtön előveszi a populáris demagógiát a fényképezőgépekben is használható memóriakártyákat említve, mármint, hogy arra csak a saját magunk által készített anyagok kerülnek.
Senki sem vitatja, hogy adott esetben saját tartalmakat is rögzítünk az üres hordozókon, de mindeddig senki sem talált ki jobb módszert a sokkal nagyobb arányt kitevő, az ezekre a hordozókra ingyenesen rögzített jogdíjköteles tartalom jogdíj-kompen­zálására. A törvény ezt magáncélú másolásnak hívja, lehetővé teszi ezt a tevékenységet, ezt kompenzálja az üreshordozó-jogdíj fizetéssel.

Csak példaként, miért is fizetek én kötelező gépkocsi felelősségbiztosítást, miközben soha sem volt sajáthibás balesetem, azaz soha sem okoztam másnak kárt. Mondhatnám, hogy csak az fizessen, aki kárt okoz, node ki tudja ezt előre? Semmi sem biztos, én is okozhatok majd kárt. Párhuzamba állítva, én is rögzíthetek jogdíjköteles művet akár a memóriakártyámra is, elég, ha beteszem egy számítógépbe.

Régóta kitalálták Európában a jogdíjbeszedés és felosztás eme módszerét, mindeddig jól is működött. A jogosultak megbízásából létrejött egy, vagy több civil szervezet, amelyik a jogosultak megbízásából gyűjti a jogdíjakat és szigorúan ellenőrzött körülmények között osztja fel és fizeti ki azokat. A szigorú ellenőrzés neve: állami akkreditáció, azaz az állam felügyeli a jogvédők tevékenységét. Ugye világos a párhuzam: a jogkezelőket – amelyek hatályos magyar törvények szerint civil szervezetek – egy, a tagság által választott szerv vezeti, csakúgy, mint az ország esetében, amikor is a nép választ egy parlamentet, amelyik jogosult szabályokat hozni. A jogkezelő szervezetek működését az állami felügyeleten túl a saját ellenőrző szerve, továbbá gazdálkodását független könyvvizsgáló ellenőrzi, legvégső esetben, hasonlóan a parlamenti választásokhoz, a tagság a közgyűlésén leválthatja a vezetőséget és újakra bízza a pénzét.

Itt szeretném kijavítani a blogszerző egy további tévedését, a jogkezelők nem csak a tagjaik között osztják fel a jogdíjat, hanem a hatályos magyar törvények szerint valamennyi bel- és külföldi jogosult között, akiknek rögzíthették művét az üres hordozókon. Továbbmegyek, Magyarország csatlakozott az ún. Bern-i konvencióhoz, amelyik alapján a külföldi szerzők – jogdíjkezelési szempontból - ugyanolyan elbánásban részesülnek, mint a hazaiak, és ez fordítva is igaz.
A felosztásnak az az elfogadott alap-logikája, akinek többször sugározzák/vetítik a művét, az feltehetően közkedveltebb, tehát sikeresebb, többen rögzítik a művet üres hordozón, következésképp többet kell kapnia. Miért is? Mert, ha nem lennének rögzítési lehetőségek, akkor a népek a boltban megvennék a lemezt, amiből közvetlenül részesedést kapnak a mű előállítói. Csak felemlítem a korai bakelitlemez-korszakot, amikor még nem volt magnetofon, a szerzők százalékot kaptak az eladott lemezek után. Arányosan az eladott lemezszámmal.
Na, ez a bevételük csökkent le tetemesen azóta, amióta különféle technikák segítségével nem kell megvenni egy lemezt, ahhoz, hogy a művet élvezhessük
A világ egyre változik, ma már nem csak üres hordozóra lehet rögzíteni, hanem az internet lehetővé tesz on-line hallgatást, értelemszerűen ezen felhasználások után is kompenzáció jár a szerzőknek, előadóknak.

És most következik a szocialista típusú csúcs-demagógia: „A jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik.”
Hogy is szólt anno az elv: mindenki, aki tehetsége, ügyessége, hozzáértése révén (értsd, saját jogán, nem az állami függősége és a rendszer iránti lojalitása és szervilitása révén) emelkedik ki, az gyanús, sőt legtöbbször vissza kéne tuszkolni a szürke átlagba.
És jön a tromf: „Még egyszer hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű befizetés egy részének újraosztása révén.”
Hát kedves L. Simon Úr!
Ez NEM IGAZ! Ez bizony a jogosultak saját pénze, és nem az állam engedte át (kegyesen) ezt a „járulékszerű befizetés egy részét”.
Szeretném felhívni a figyelmét a szerzői jogi törvény (Szjt.) vonatkozó részére:
20. § (1) A rádió- és a televízió-szervezetek műsorában sugárzott, a saját műsort vezeték útján a nyilvánossághoz közvetítők műsorába belefoglalt, valamint a kép- vagy hanghordozón forgalomba hozott művek szerzőit, előadó-művészi teljesítmények előadóművészeit, továbbá filmek és hangfelvételek előállítóit műveik, előadó-művészi teljesítményeik, illetve filmjeik és hangfelvételeik magáncélú másolására tekintettel megfelelő díjazás illeti meg.
Expressis verbis, ez a jogdíj nem járulék, nem adó, hanem a szerzők díjazása. El tetszett felejteni megváltoztatni a törvényt! Ezt hívják inkoherenciának!
És a törvény 20. § pontja még tovább megy:
(4) A befolyt díjaknak a költségek levonása után fennmaradó összegéből - ha az érintett közös jogkezelő szervezetek évente március 31-ig másként nem állapodnak meg - tizenhárom százalék a filmgyártókat, tizenkilenc százalék a filmalkotások mozgóképi alkotóit, három százalék a képzőművészeket, az iparművészeket és a fotóművészeti alkotások szerzőit, tizennégy százalék a filmírókat, tizenöt és fél százalék a zeneszerzőket és zeneszöveg-írókat, huszonhat és fél százalék az előadóművészeket, valamint kilenc százalék a hangfelvétel-előállítókat illeti meg.
Ebben a felsorolásban sehol sem találom az NKA-t!
Összefoglalva: létezik egy több mint egy százada működő rendszer (azóta sem találtak ki erre jobbat), amelyik kom­pen­zálni hivatott a szerzők elmaradt jövedelmét és erre a nemzetközi mintáknak megfelelő rendszert foglaltak törvénybe.

A blogszerző a továbbiakban nagyvonalúan közli egy új Zenei Kollégium létrehozását, miközben meg­szün­tetni kívánja az egyetlen olyan NKA-kollégiumot, ahol a jogkezelők képviselői is részt vehetnek az általuk befizetett összegekre kiírt pályázatok megfogalmazásában és azok elbírálásában.

És ami a legfájóbb, az általam képviselt filmes/TVs szakma számára ezzel minden létező pályázati lehetőség megszűnik, hiszen 2011 végén sikeresen megszüntették az akkor még létező Mozgókép Szakmai Kollégiumot. Tehát elvesznek 25%-ot többek között a filmszerzők és előállítók jogdíjaiból és az soha sem jut vissza a szakmai szervezetekhez vagy a szerzőkhöz.

És jön a lóláb! Miért is kell ez a pénz az NKA-nak?  
Az állam nem túl bőkezű kultúra-támogatási forrásait (nemrég derült ki, hogy a jövő évre tervezett költségvetésben 1 milliárd forinttal kevesebb az NKA-nak szánt támogatás) meg kell növelni, és egy olyan rendszer szerint kell a pénzt szétosztani, amely teljes mértékben állami (értsd: kormányzati) ellenőrzés alatt áll.

Az egész történetnek van egy további szomorú olvasata. Elkerekedett szemmel néztem a blogíró 2013. október 9-én reggel elhangzott TV-megnyilatkozását. Elmondása szerint azért nem egyeztettek előze­tesen az érintettekkel, mert az csak egy „bolhacirkusz” lett volna, pénzelvonás esetén a két fél érdeke olyan mértékben ellentétes, hogy nincs miről beszélni. Csak halkan jegyzem meg, 2011. április 26-án az érintett jogkezelők és a KIM minisztere (ugyanaz a személy, dr. Navracsics Tibor, aki benyújtója volt a mostani törvény­mó­dosításnak) aláírtak egy stratégiai partnerségi szerződést, amelyben többek között a minisztérium vállalta, hogy minden Szjt-módosítási szándék esetében előzetesen konzultálnak az érintet­tek­kel. Éljen a nemzeti együttműködés rendszere! 


Kabdebó György
filmrendező, a FilmJUS elnöke