Higgadtan a lenyúlásról: éljen a szocialista
demagógia
Válasz L. Simon László blogbejegyzésére
Volt egyszer egy szocializmus. Vezérlő elve volt az egyenlősdi Kivéve
persze a még egyenlőbbek, de a hivatalos agymosás azt szajkózta, hogy mindenki
egyforma, ha tehetséges, ha nem, ha szorgalmas, ha nem, ha sokak számára
hasznos tevékenységet végzett, ha csak kerülte a munkát. És ez leginkább abban
nyilvánult meg, hogy nivellálták a kereseteket (persze voltak azért
kivételezettek). Végül is ebbe bukott bele a rendszer, a jól teljesítő
vállalatoktól elvették a termelt többletet (a profit szó akkortájt szidalom
volt) és odaadták a veszteséges vállalatoknak, a tehetségtelen vezetők által
termelt hiány pótlására.
Nézzük most meg L. Simon László okfejtését, miért is jó, ha az állam
saját kezébe veszi a jogdíjak egy részének szétosztását.
A dolognak van egy kommunikált változata, ezt olvastuk a fent nevezett
„kulturpolitikus” blogjában és van egy csúful kilógó lóláb.
Vegyük a hivatalos kommunikációt.
Azt írja a blogszerző, hogy pontosítsuk, milyen pénzekről is van szó.
Azt írja az üreshordozó jogdíj beszedésről, hogy „Ez Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem
vitatjuk.”, ez szép, de ezután rögtön előveszi a populáris demagógiát a
fényképezőgépekben is használható memóriakártyákat említve, mármint, hogy arra
csak a saját magunk által készített anyagok kerülnek.
Senki sem vitatja, hogy adott esetben saját tartalmakat is rögzítünk az
üres hordozókon, de mindeddig senki sem talált ki jobb módszert a sokkal
nagyobb arányt kitevő, az ezekre a hordozókra ingyenesen rögzített
jogdíjköteles tartalom jogdíj-kompenzálására. A törvény ezt magáncélú
másolásnak hívja, lehetővé teszi ezt a tevékenységet, ezt kompenzálja az
üreshordozó-jogdíj fizetéssel.
Csak példaként, miért is fizetek én kötelező gépkocsi
felelősségbiztosítást, miközben soha sem volt sajáthibás balesetem, azaz soha
sem okoztam másnak kárt. Mondhatnám, hogy csak az fizessen, aki kárt okoz, node
ki tudja ezt előre? Semmi sem biztos, én is okozhatok majd kárt. Párhuzamba
állítva, én is rögzíthetek jogdíjköteles művet akár a memóriakártyámra is,
elég, ha beteszem egy számítógépbe.
Régóta kitalálták Európában a jogdíjbeszedés és felosztás eme módszerét,
mindeddig jól is működött. A jogosultak megbízásából létrejött egy, vagy több
civil szervezet, amelyik a jogosultak megbízásából gyűjti a jogdíjakat és
szigorúan ellenőrzött körülmények között osztja fel és fizeti ki azokat. A
szigorú ellenőrzés neve: állami akkreditáció, azaz az állam felügyeli a
jogvédők tevékenységét. Ugye világos a párhuzam: a jogkezelőket – amelyek
hatályos magyar törvények szerint civil szervezetek – egy, a tagság által
választott szerv vezeti, csakúgy, mint az ország esetében, amikor is a nép
választ egy parlamentet, amelyik jogosult szabályokat hozni. A jogkezelő
szervezetek működését az állami felügyeleten túl a saját ellenőrző szerve,
továbbá gazdálkodását független könyvvizsgáló ellenőrzi, legvégső esetben,
hasonlóan a parlamenti választásokhoz, a tagság a közgyűlésén leválthatja a
vezetőséget és újakra bízza a pénzét.
Itt szeretném kijavítani a blogszerző egy további tévedését, a
jogkezelők nem csak a tagjaik között osztják fel a jogdíjat, hanem a hatályos magyar
törvények szerint valamennyi bel- és külföldi jogosult között, akiknek
rögzíthették művét az üres hordozókon. Továbbmegyek, Magyarország csatlakozott
az ún. Bern-i konvencióhoz, amelyik alapján a külföldi szerzők – jogdíjkezelési
szempontból - ugyanolyan elbánásban részesülnek, mint a hazaiak, és ez fordítva
is igaz.
A felosztásnak az az elfogadott alap-logikája, akinek többször
sugározzák/vetítik a művét, az feltehetően közkedveltebb, tehát sikeresebb,
többen rögzítik a művet üres hordozón, következésképp többet kell kapnia. Miért
is? Mert, ha nem lennének rögzítési lehetőségek, akkor a népek a boltban
megvennék a lemezt, amiből közvetlenül részesedést kapnak a mű előállítói. Csak
felemlítem a korai bakelitlemez-korszakot, amikor még nem volt magnetofon, a
szerzők százalékot kaptak az eladott lemezek után. Arányosan az eladott
lemezszámmal.
Na, ez a bevételük csökkent le tetemesen azóta, amióta különféle
technikák segítségével nem kell megvenni egy lemezt, ahhoz, hogy a művet
élvezhessük
A világ egyre változik, ma már nem csak üres hordozóra lehet rögzíteni,
hanem az internet lehetővé tesz on-line hallgatást, értelemszerűen ezen
felhasználások után is kompenzáció jár a szerzőknek, előadóknak.
És most következik a szocialista típusú csúcs-demagógia: „A
jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres
előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik.”
Hogy is szólt anno az elv: mindenki, aki tehetsége, ügyessége,
hozzáértése révén (értsd, saját jogán, nem az állami függősége és a rendszer
iránti lojalitása és szervilitása révén) emelkedik ki, az gyanús, sőt
legtöbbször vissza kéne tuszkolni a szürke átlagba.
És jön a tromf: „Még egyszer
hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű
befizetés egy részének újraosztása révén.”
Hát kedves L. Simon Úr!
Ez NEM IGAZ! Ez bizony a jogosultak saját pénze, és nem az állam
engedte át (kegyesen) ezt a „járulékszerű befizetés egy részét”.
Szeretném felhívni a figyelmét a szerzői jogi törvény (Szjt.) vonatkozó
részére:
20.
§ (1) A rádió- és a televízió-szervezetek műsorában sugárzott, a saját műsort
vezeték útján a nyilvánossághoz közvetítők műsorába belefoglalt, valamint a
kép- vagy hanghordozón forgalomba hozott művek szerzőit, előadó-művészi
teljesítmények előadóművészeit, továbbá filmek és hangfelvételek előállítóit
műveik, előadó-művészi teljesítményeik, illetve filmjeik és hangfelvételeik magáncélú másolására tekintettel megfelelő díjazás illeti meg.
Expressis verbis, ez a jogdíj nem járulék, nem adó, hanem a szerzők
díjazása. El tetszett felejteni megváltoztatni a törvényt! Ezt hívják
inkoherenciának!
És a törvény 20. § pontja még
tovább megy:
(4)
A befolyt díjaknak a költségek
levonása után fennmaradó összegéből - ha az érintett közös jogkezelő
szervezetek évente március 31-ig másként nem állapodnak meg - tizenhárom
százalék a filmgyártókat, tizenkilenc százalék a filmalkotások mozgóképi
alkotóit, három százalék a képzőművészeket, az iparművészeket és a
fotóművészeti alkotások szerzőit, tizennégy százalék a filmírókat, tizenöt és
fél százalék a zeneszerzőket és zeneszöveg-írókat, huszonhat és fél százalék az
előadóművészeket, valamint kilenc százalék a hangfelvétel-előállítókat illeti
meg.
Ebben a felsorolásban sehol sem találom az NKA-t!
Összefoglalva: létezik egy több mint egy százada működő rendszer
(azóta sem találtak ki erre jobbat), amelyik kompenzálni hivatott a szerzők
elmaradt jövedelmét és erre a nemzetközi mintáknak megfelelő rendszert
foglaltak törvénybe.
A blogszerző a továbbiakban nagyvonalúan közli egy új Zenei Kollégium
létrehozását, miközben megszüntetni kívánja az egyetlen olyan
NKA-kollégiumot, ahol a jogkezelők képviselői is részt vehetnek az általuk
befizetett összegekre kiírt pályázatok megfogalmazásában és azok elbírálásában.
És ami a legfájóbb, az általam képviselt filmes/TVs szakma számára
ezzel minden létező pályázati lehetőség megszűnik, hiszen 2011 végén sikeresen
megszüntették az akkor még létező Mozgókép Szakmai Kollégiumot. Tehát elvesznek
25%-ot többek között a filmszerzők és előállítók jogdíjaiból és az soha sem jut
vissza a szakmai szervezetekhez vagy a szerzőkhöz.
És jön a lóláb! Miért is kell ez a pénz az NKA-nak?
Az állam nem túl bőkezű kultúra-támogatási forrásait (nemrég derült
ki, hogy a jövő évre tervezett költségvetésben 1 milliárd forinttal kevesebb az
NKA-nak szánt támogatás) meg kell növelni, és egy olyan rendszer szerint kell a
pénzt szétosztani, amely teljes mértékben állami (értsd: kormányzati)
ellenőrzés alatt áll.
Az egész történetnek van egy további szomorú olvasata. Elkerekedett
szemmel néztem a blogíró 2013. október 9-én reggel elhangzott
TV-megnyilatkozását. Elmondása szerint azért nem egyeztettek előzetesen az
érintettekkel, mert az csak egy „bolhacirkusz” lett volna, pénzelvonás esetén a
két fél érdeke olyan mértékben ellentétes, hogy nincs miről beszélni. Csak
halkan jegyzem meg, 2011. április 26-án az érintett jogkezelők és a KIM
minisztere (ugyanaz a személy, dr. Navracsics Tibor, aki benyújtója volt a
mostani törvénymódosításnak) aláírtak egy stratégiai partnerségi szerződést,
amelyben többek között a minisztérium vállalta, hogy minden Szjt-módosítási szándék
esetében előzetesen konzultálnak az érintettekkel. Éljen a nemzeti
együttműködés rendszere!
Kabdebó György
filmrendező, a FilmJUS elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése